Móra Ferenc: Aranykoporsó

Az aranykoporsó egyik meghatározó olvasmányélményem. Nem volt szerelem első olvasásra. Meg kellett érnem rá. Azóta viszont elválaszthatatlanok vagyunk.

Mindössze 8 éves voltam, mikor először találkoztunk. Napközis tanítónk, az érzékeny lelkű Kati néni a könyvek nagy rajongója volt. Ő mesélt először a történetről és a két fiatal csodás-fájdalmas szerelméről. Ittam a szavait. Azonnal magam is el akartam olvasni. Nagy lendülettel fogtam neki, de már az első oldalakba beletörött fiatal öntudatom. Hogy fogok én így találkozni Titanillával és Gránátvirággal? Csalódottan csuktam be könyvet és számoltam le a mohón vágyott történettel.

Évekkel később, túl egy szívszaggató csalódáson, mély önsajnálatba burkolózva, egy mesebeli történetbe akartam fojtani érzéseim, hogy könnyebben felejtsek és egy egészen kis időre messze lehessek a valóságtól… Tizennyolc éves voltam és elkeseredett. Ekkor került újra kezembe a könyv. Na most megvagy! Szinte egy levegővel, gondolatnyi szünetet sem tartva olvastam végig. Letehetetlenül ragadt a kezemhez. Képtelen voltam akár egyetlen földi percre is elszakadni tőle. Fájt, mikor vége lett. Újra akartam. És újra és újra. Azóta megszámlálhatatlan alkalommal éltem végig az eseményeket, szinte kivétel nélkül belecsúszva az álomszép költőiséggel megrajzolt szerelmi történet és Móra képekben, kifinomult gondolatokban gazdag nyelvi világának mágiájába.

Az Aranykoporsó a 3. évszázad végén játszódik, Diocletianus udvarában. A császárnak azt jósolják az istenek, hogy fia a birodalom felvirágoztatója lesz, ha húszesztendős koráig titokban tartja kilétét. Az álmodozó ifjú, Quintipor így születése óta rabszolgaként él a császár mellett, nem is sejtve származását. Itt ismerkedik meg Galerius caesar lányával, a vad és öntörvényű, ám igéző szépségű nobilissimával, Titanillával. Alapvető két szálon fut a cselekmény, a korra oly jellemző keresztényüldözés témaköre mellett a fiatalok bontakozó szerelme szövi át a történéseket.

"A császár öregember volt, aki fiatal korában se sok időt vesztegetett a szerelemre, s egy világ feltámasztásának gondjai közt sohasem gondolt arra, hogy a szívek játékait figyelje. Mit tudhatott volna ő arról, hogy szeme láttára két ifjú szív játszik fogócskát egymással?"

Juhász Gyula írta róla: „Ha tanulni lehet nyelvet, akkor én Móra Ferenc mesteriskolájában küldeném, és pedig sürgősen és szorgalmasan ezt az új nemzedéket.”