2013. október 31., csütörtök

Velence: a varázslatos meseváros



Velence maga a mágia. Karnevál, Szent Márk tér, Monteverdi, galambok, vaporetto, gondola, sikátorok. Itt élt Tiziano, Bellini, a Vendramin Calergi-palotában lakott Richard Wagner. A sort a végtelenségig lehetne folytatni, mi mindent jelent még e varázslatos név. 




Olyan, mint valami meseváros ahol minden eltér a megszokottól. A házak lábát a tenger mossa. Régi templomok, paloták, műemlékek másutt is vannak, de itt minden házra kiírhatnák: műemlék. Velence 1000 évig volt a Kelet kapuja és a mesevilág ott él a város falai között. A természet alkotta a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyam-áradatok hatására jött létre. A letelepedők itt halászattal és só-lepárolással keresték kenyerüket. A szigetek benépesültek, és a lagúnák rovására terjeszkedett a város.
A velencei doge a város alapjait jelentő cölöpöket a szemközti dalmát partokról és szigetekről (Pag, Rab, Kryk) hozatta: kivágatta az összes fát, kopárrá igázta a területet.
Az élet színtere volt egykor ez a város, az Adria királynőjének nevezték. Mostanság állandó életveszélynek van kitéve. Lakossága folyton fogy: a középkorban még 250 ezer körül mozgott, mára pedig alig 60 ezer főre apadt. Nem meglepő, hiszen a 118 kisebb-nagyobb szigetből álló, több mint 400 híddal összekötött várost állandó áradások fenyegetik. Míg a XX. század elején, a legalacsonyabb pontján elhelyezkedő Szent Márk teret évente átlagosan tízszer árasztotta el a tenger, addig a nyolcvanas években már negyvenszer, napjainkban pedig átlag hatvanszor. A város állandóan süllyed: száz év alatt 23 centimétert, sőt ez még tovább nő, mintegy fél milliméterrel évente.
A város legfőbb kritikusai azzal érvelnek, hogy Velence a nászutasok és a sznobok ömlengéseitől vált híressé, giccses, szirupos, rothadó halszag bűze terjeng és mindenütt szeméthalmokba botlani. Nos, Velence semmivel sem büdösebb, mint bármelyik tengerparti város, és mivel a nyári napokon turisták ezrei özönlik el, a szemetelést is inkább rajtuk kell számon kérni.
A fő szabály: lássunk is, ne csak nézzünk! Páratlan élményekben lesz részünk. Százféle névvel illetik az utcákat: vannak itt campók, campiellók, callék, rupák, sottoporticok. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még az utcák nevei is zenélnek! (Ezek az elnevezések Olaszország szerte is egyedülállóak, sehol máshol nem találni hasonlókat.)

Velencére talán mindennél igazabb a mondás, hogy ha letérünk a megszokott turistaútvonalakról, akkor mutatja meg igazi arcát. Való igaz, hogy végig kell járni a főbb látnivalókat, legalább első alkalommal. Nincs tündöklőbb látvány, mint a szent Márk tér ragyogó napsütésben, a Doge palota és a Szent Márk templom mozaikjai is frenetikusak. Nem véletlenül tartják a világ legszebb terének. Ma is helytáll Petrarca megállapítása „Nincsen párja az egész földön.”
Sok turista elkerekedett szemekkel, sóhajtozva nézegeti a Sóhajok Hídját, hogy „Ez milyen kicsi”! Való igaz, nem egy Rialto de, nem mindig a méret a lényeg!
Az sem igaz manapság, hogy Velencében csak eltévedni lehet. Bátran vágjunk neki a sikátoroknak, a girbe-gurba utcácskák szövevényének: minden sarkon ott a nyíl és a felirat, ami a központi helyek felé mutat. Az elején talán kicsit nehézkes lesz, és úgy tűnik, egyfolytában ugyanott keringünk, de nem szabad feladni, estére mindenki belejön. Hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen a város! Nézzünk be a sötét kapualjakba, bátran beszélgessünk a helyiekkel. Nagyon segítőkészek, szívesen mesélnek az életükről. Keressük meg az átjárót a régi zsidó negyedhez, ami olaszul ghetto, „velenceiül” meg csak gheto. A Gheto Velence egyik legszebb és legnyugisabb része, szép kis terekkel, templomokkal, tetőteraszos álomházacskákkal, és rengeteg sikátorral és szűk csatornákkal.
Aki teheti, menjen vissza a lagúnák városába, béreljen egy szobát valahol a ringatózó hullámok felett, és vegye nyakába az éjszakai életet. Mert az este ott igazán varázslatos -  a város egy része akkor éled. Mivel a város a turistákból él, ezért rengeteg kávézó, étterem, trattoria hívogat. A pizzát pedig kötelező kipróbálni. Garantáltan soha többet nem rendelünk itthon, hanem nekiállunk bazsalikomos - oregánós tésztát gyúrni. Megszeretjük a grappát, és ezentúl parmezánnal szürcsöljük az amaronét.

Felejthetetlen az ébredező Velence. Hajnalban egyetlen pillanatra elcsendesedik minden, és csak lassan indul az élet. Az utcák ilyenkor még kihaltak, minden zárva, csak a Canal Grandén indul az élet, szinte észrevétlenül. Kis hajókkal, berregő bárkákkal hozzák a városba az élelmiszereket, az újságokat, a gyümölcsöt, a húsokat, és viszik el a zsákokba csomagolt szemetet. Ami nekik a napi rutin, nekünk ámulat. A Rialto-híd melletti halpiaccal együtt ébred a város. Kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömege. Aztán kinyitnak a kávézók, és befutnak az első vaporettók, és velük az első turistacsoport. És elkezdődik egy újabb nap.


Velencében egyébként nehéz élni, mert hiába van pénzed, csak a vaporettókat használhatod, ha közlekedni akarsz a városban, ott pedig meg kell küzdeni a turistaáradattal. Ennek ellenére az „őslakosok” szerint Velence annyira szép, hogy nem lehet elhagyni.
Nem is kell nászutasnak lenni, hogy lila ködbe kerüljünk, elég csak átvirrasztani egy éjszakát, és megnézni, hogy milyen színekre festi a kelő nap a házakat, és a Nagy Csatornát. Nem látták még? Pedig emiatt igazán kihagyhatatlan Velence!
Hemingway írta: „Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.”




2013. október 29., kedd

Mindenütt ott vagy

Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út orom, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindenben ott remeg
az első vágy s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
(Szabó Lőrinc)

A dolce vita „firenzeiül”: a boldogság maga



Toszkána az olasz reneszánsz szülőföldje, az olajfák, citrusok, a csodás naplementék, a chianti bor és az olívaolaj hazája. Itália lelke. Sokak szerint Olaszország legszebb vidéke. Fővárosa, Firenze, csupa ámulat: múlt és reneszánsz, hallhatatlanság és művészet. A szűk utcákat átlengi egy sejtelmes félhomály; csak felülről és csak délben tűz be a nap. A puritánság nem firenzei kategória. Firenze maga a szépség. Firenze szíve a quattrocento, a cinquecento és a cucina. Az olaszok élvezik az életet… A "dolce vita" itt bohémabb, kaotikusabb és kicsit talán hedonistább, mint akár Rómában. Ez az informális szabályok világa. A toszkán konyha kifinomult antipastijai, a sárgadinnyével tálalt prosciuttók, a mozzarella-pomodoro kombinációk, az aceto balsamico, a sorbettok, grana-sajtok, finom halak  és a rubinpiros chianti elbűvölik az embert. Ínycsiklandó illatok, dallamos evőeszköz- és pohárcsilingelés. A utcai zajt úgy hívják, hogy "mindennapi élet". És a színfalakat Caravaggio, Michaelangelo, Leonardo, Collodi, Boticellin, Tiziano teremtette, Donatello, Lippi, Dante, Petrarca tette felejthetetlenné.

Az Arno folyó két partján fekvő várost nemcsak gyönyörű földrajza teszi különlegessé, de nincs még egy város, ahol így tömörülnének a műemlékek.
Firenzét valószínűleg csak Sulla idejében, az i. e. 1. században alapították a rómaiak. A 13. század elején egyrészt szerencsés háborúi, másrészt jelentékeny ipara a várost Közép-Olaszország központjává tették. Hosszú ideig a Medici család uralta. A várost a „reneszánsz bölcsőjeként” is emlegetik. Lakosainak számát 450 000 főre becsülik.  1966-ban az Arno áradása nagy pusztítást végzett a belvárosban. 1982 óta az UNESCO kulturális Világörökségének része. Firenze történelmi centruma 1986-ban megkapta az Európa Kulturális Fővárosa címet.  Legtöbb fennmaradt építménye, műemléke a 14-16. századból, a reneszánsz trecento, quattrocento, ciquecento időszakából származik.
A látnivalók zömét a középkori városfalak által határolt, kicsi területen belül találjuk. Ezt nem is bánjuk, hiszen a belvárosból kitiltották a járműveket, a helybélieken kívül senki másnak, egyetlen percre sem szabad járművével megállni az utcán.
A város keleti zónája megőrizte középkori hangulatát keskeny utcái és ódon sikátorai nyüzsgő sokaságával. Kicsi belváros ide vagy oda, gyakorlott sikátorjárónak kell lennie annak, aki legalább egyszer nem téved el itt. Viszont Firenzében minden út a dómhoz vezet, így hamar irányban találjuk magunkat. A firenzei Duomo lila, fehér és zöld márvány burkolatát leszámítva megkapóan szerény. Anno Brunelleschi nyerte meg a nyilvános pályázatot, hogy megtervezze a hatalmas dómot. Jelenleg nagyon repedezett és restaurálás alatt áll. A nagy templom teljes neve Cattedrale di Santa Maria del Fiore és a világ negyedik legnagyobb katedrálisa. 85 méter magas karcsú harangtornya, a Campanille. Annak, aki megmássza a Giotto építette torony a 414 lépcsőfokát, egyedülálló kilátás a jutalma.

Ponte Vecchio Európa legrégebbi boltíves hídja, neve méltán szerepel a világ ismertebb hídjai között. Jellegzetességei a fecskefészekként oldalaihoz épített kis műhelyek, ahol ötvösök, aranyművesek dolgoznak ma is. Nyüzsgő, élettől duzzadó és nagyon firenzei tarka forgataga szemet kápráztató látvány, ahol nem tudni, a vakuk vakítóbbak-e vagy az arany.
Piazza della Signoria a város legpompásabb tere, 94 m magas tornyával, a Palazzo Vecchio gótikus tömbje uralja. Innen kormányozták Firenzét a l4. századtól. A palota bejárata előtt híres szoborcsoportokat találunk. A tömeget mostanában a turisták jelentik, akik szájtátva sodródnak egyik színhelyről a másikra, s akik gyanútlanul rogynak le a tér egyik kávéházának teraszára, hogy óvatlanságukat méregdrága kapuccsínóba fojtsák. A többiek addig pózolnak az Ammannati Mannerist Neptune-kútja előtt, amely Michelangelo szerint nem egyéb, mint egy tökéletesen szép márványtömb elpocsékolása. A legszebb eredeti mű egyébként a téren Cellini Perseus-a, aki Medusa levágott fejét tartja.
Oltrarno, alacsony épületek, antik üzletek zónája, az Ufizzi és a Pitti palota uralja. Ha türelemmel kivárjuk a 4-5 órás sorban állást a képtár jegypénztára előtt, hogy hazatérve elmondhassuk: „elsodródtam a Vénusz születése előtt”, akkor Rafaello, Tiziano, Michelangelo, Dürer, Correggio képei; görög szobrok, a toscanai, a német iskola, a németalföldi festők, a velencei iskola kincseiben gyönyörködhetünk. A képtárat a Pitti-palotával hosszú folyosó köti össze, tele értékes gobelinekkel és más műtárgyakkal. Az impozáns Pitti palota a Medici család hatalmas művészeti gyűjteményének kincsestára, a termei Raphael, Filippo Lippi, Tintoretto, Veronese és Rubens műveit rejtik. A paloták megszállottjai ne hagyják ki a Strozzi és a Rucellai palotákat, amelyek az itáliai reneszánsz örömünnepei. A Pitti palota hátulsó részét veszi körül Firenze leggyönyörűbb parkja a Boboli-kert. „Boboli” a régi itáliai nyelven ligetet jelentett. A kertben medencék, szökőkutak, fasorral szegélyezett allék. Tökéletes hely egy kis merengésre és az Ufiici keltette sokk levezetésére.
Felsorolni is képtelenség mi mindent érdemes megnézni Firenzében. Kihagyhatatlan a San Lorenzo-bazilika, amely a Medici család plébánia-temploma volt. Szomszédságában őrzik 1444-ben alapított, többek közt görög és latin klasszikusok értékes kézirataival rendelkező Laurenziana könyvtárat. A listán van a geometrikusan színezett márvány homlokzatú gótikus Santa Croce bazilika. Valódi értékét belül találjuk: sok híres firenzei - Michelangelo, Macchiavelli, Galileo, Bardi - nyugszik itt. A templom meglátogatása után Stendhalt különleges szédülő érzést döntötte le a lábáról. A francia író kultúr-sokkról és szédülésről számolt be. Azóta Stendhal-szindrómának nevezik a fojtogató érzést, melyet évente mintegy 12 látogatón diagnosztizálnak.



Firenze ad otthont a világhírű olasz divatóriásnak, Guccinak is. Azonban a város leghíresebb lakója Dávid. Michelangelo 4,35 méter magas szobrát 1504-ben állították fel a Piazza della Signorián. Eredeti helyén egy gipszöntvényt találunk, hiszen a tökéletes testként aposztrofált szobor 1873 óta a Galleria dell´Accademián sokkolja a látogatóit. Dávid-kultusz egyébként uralja Firenzét. Mindenhol találkozni vele. Képeslapon, pólón, giccses figurákon, napszemüvegen. Van Dávid fagyi és szendvics is. A Stendhal-kór után nemrégiben diagnosztizálták a Dávid - szindrómát is. A helyiek abszolút tökéletesség és esztétikai élmény iránti nehezen feldolgozható szenvedélye roppant veszélyes. A sokk egyébként ragadós, hiszen Dávid évente 1,2 millió turistát vonz a városba. "Szépsége elbűvöli az embereket, de nemcsak szép esztétikai érzelmeket vált ki, hanem zavaros érzéseket is. Aki a műre tekint, irigységet érez vannak, akik vágyat éreznek a szobor megrongálására, Van, aki úgy érzi beszél hozzá a szobor, attól zavarodik meg. Csak Firenzében évente száz ilyen eset fordul elő.” - nyilatkozta nemrégiben a National Geographic munkatársának a firenzei pszichiátriai intézet vezetője. Havonta átlag három turista kerül hozzájuk, akik pánikrohamokról és nehéz légzésről számolnak be.
Úgy tűnik Firenze veszélyes hely… Ha sikerül megúsznunk a fenti traumákat, még mindig ott van a dolce vita és a chianti, amelyek könnyen magukkal ragadhatják a gyanútlan látogatókat és örökre Firenze-rajongókká kódolják őket…..
(Fotók: http://torinodiary.wordpress.com/tag/Firenze/)

2013. október 28., hétfő

Nem hiszek a véletlen találkozásokban...




" Nem hiszek a véletlen találkozásokban. 



A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez.Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra …
Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között. "
Márai Sándor: Eszter hagyatéka