„Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, s nézte Lacikát
álhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével
nézte, hanem a homlokával és az orrával, bőrének minden pórusával és a bőr
alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt
önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte. Csak nézte, nézte,
bepólyálta szeme barna - bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával,
úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket… Így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük
átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót
elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk…”
(Örkény István: Anyu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése