Aranyat izzó augusztus, szőlő szagú szeptember… Kántálta
csak úgy magának ötesztendős unokaöcsém, miközben végigsasszézott az udvaron
egy hatalmas barackot majszolva.
Ez jó a nyárutóban, ez a rengeteg zamatos gyümölcs. No meg a
búcsú. Régen, mikor még a család nem széledt szanaszét, a búcsú szent volt. És
nagyanyám névnapja. Rozália. Ez a kettő valahogy mindig egy hétvégére esett.
Szerintem a Nagyi rendezte így, megbeszélte ott fent valakivel, hogy ennek így
kell lennie, mert akkor összetoborozhatja a családját. A megjelenés kötelező
volt, nem volt mentség, s mi nem is igazán kerestünk. Vártuk. Úgy mindennel
együtt. A korai keléssel, az utazással, a megérkezés és az ott levés örömével.
Pedig minden ugyanúgy volt, mint mindig. A Nagyi kacsát sütött és párolt
káposztát, és mindig volt rétes. No meg dinnye. Papa pedig viccesen megjegyezte,
most együnk dinnyét, amíg még lehet, mert Lőrinc hamarosan belepisil, s utána
már süthetjük! És mi nem tudtuk ki az a Lőrinc, és miért piszkít bele a mi
dinnyénkbe, de viccesnek találtuk, és cinkosságból jókora szeletet bevágtunk
egy hatalmas karéj kenyér kíséretében, csak úgy, reggelire. Közben a Nagyi
sopánkodott, hogy már megint hiába sütött főzött, mert mi teleesszük magunkat
dinnyével, s közben rosszallóan csóválta a fejét.
Aztán ebéd után, míg Anyáék
segítettek elpakolni, mi kimentünk a Búcsúba Nagyapámmal, vásárfiáért. Alig
vártuk…. Mondjuk soha nem ültünk fel a
körhintára, és még csak célba sem lőttünk: suta városi gyerekek voltuk a sok
ünneplőruhás „mezitlábas” kölök mellett. Mi csak hosszúcukrot akartunk, szép,
színes, csavart cukorrudat. Kellett. Bár nem is ízlett igazán, mert szirupos
volt és ragadt, de kellett. Este a Nagyi
mindenkinek szép kis motyót csomagolt, s hazaindultunk, bár semmi kedvünk nem
volt hozzá. Pedig semmi új nem történt: csak az, mint minden évben: búcsú volt
és szeptember. És a Nagyi névnapja. És szőlőszagú volt az este…
Foto: Darren Rowse http://digital-photography-school.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése