2014. május 16., péntek
Átszellemítés
A Férfi a legtökéletesebb teremtmény.
A Nő a legmagasztosabb eszmény.
A férfi helye a trón,a nőé az oltár.
A trón magasba emel,az oltár megszentel.
A Férfi az ész,a Nő a szív.
Az ész tápláléka a fény,a szívé a szeretet.
A fény termelékennyé tesz,a szeretet életet ad.
A Férfi ereje elméjében rejtőzik,a Nőt könnyei teszik legyőzhetetlenné.
Az elme bebizonyít,a könnyek meglágyítják a lelket.
A Férfi bármely hőstettre képes,a Nő bármely áldozatra.
A hőstett nemessé teszi a lelket,az áldott isteni tisztasággal ruházza fel azt.
A Férfi a hatalom,a Nőé az érzelem.
A hatalom forrása az Erő,az érzelemé az Igazság.
A Férfi vágya a legvégső győzelem,a Nőé a legmagasabb erény.
A győzelem hatalmat ad,az erény istenivé tesz.
A Férfi törvénykönyv,a Nő szentírás.
A törvény irányt szab,a szentírás elvezet a tökéletességhez.
A Férfi gondolkodik,a Nő érez.
A gondolkodás feltétele a tökéletes elme,a megérzésé a szentség fénykoszorúja.
A Férfi: óceán,a Nő pedig tó.
Az óceánt gyöngyei teszik ékessé,a tavat a költészet fénye árasztja el.
A Férfi merészen repülő sas.A Nő szépen éneklő pacsirta.
Repülni annyi,mint uralni a teret,énekelni annyi,mint meghódítani a szívet.
A Férfi templom,a Nő szentély.
A templom előtt letesszük a fejrevalónk,a szentély előtt térdet hajtunk.
A Férfi helye ott van,hol véget ér a Föld,a Nőé pedig ott,ahol kezdődik az Ég.
Victor Hugo: Átszellemítés
Fotó: Rita Hayworth és Glenn Ford a "Gilda" című 1946-os filmben. (Rendező: Chares Vidor) 1946)
2014. május 14., szerda
De én örökre a tiéd maradok
"(...) Tehát elmégysz, s én többé nem látlak. Hiába jönnél vissza,
engem már nem találsz ennél a háznál, ahol csak azért voltam szolgálóleány,
mert téged szerettelek. Mostam, súroltam, fát vágtam, és rongyos kis
szoknyámban szaladtam: mert estve a te lábadnál fekhettem le. Gondolj csak
anyádra... Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig
egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad,
mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint
a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan
éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél,
nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab
ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni...
akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül
elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új
utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új
mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi
életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott
mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák,
amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok. (…)
Pedig keresni fogsz, és az Útonjárók csillaga lesz a te
csillagod. Keresni fogsz a mezők illatában, a rozsföldek hajlékonyságában, az
őszi reggelek ecetfavirág pirosságában, midőn egész éjszaka az Útonjárók
csillaga ragyogott a fejed fölött, és reggelre egy ismerős tájra értél, ahol az
én lábnyomaim voltak. Keresni fogsz, mint öregember az ifjúságát, de már akkor
nem találsz meg, sem a téli reggelekben, amidőn a fák gallyain oly friss a
hóprém, hogy megcsókolni kívánná az ember, sem az őszi délután messze hangzó,
tülök módjára búgó csendességében. Járni, kelni, bolyongani fogsz... Keresel
engem... (...) "
Krúdy Gyula: N. N. Egy szerelem-gyermek regénye
A téli hajnal csodái
Fotó: The enchanted Cottage
www.black-and-white-movies.com
2014. május 13., kedd
Tavalyi szerelem
Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.
Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.
Dsida Jenő: Tavalyi szerelem
Fotó: semsen.wordpress.com
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)