Nekem szerencsém van a virágokkal. Nagyapám
imádta őket. Ahogy kibújt a földből az első hóvirág, ibolya, majd a
gyöngyvirág, kis csokorba kötötte és hozta: egyet édesanyámnak, egyet nekem.
Innen tudtam, hogy itt a tavasz… Amióta az eszem tudom, ez így volt. Soha nem
jöttem el tőle virág nélkül. Mikor már indultam, mindig kiszaladt a kiskertbe
és leszedte az épp akkor nyílók közül a legszebb szálat. Bármi is legyen az, az
enyém volt: bazsarózsa, liliom, tearózsa, s ha épp nem volt virág, akkor egy
nagy fürt szőlő. Ő így nevelt engem kislányként is nőnek.
Életem első szerelme nem volt az a virághozós
fajta. Fiatalok voltunk, ábrándosak és nagyon szerelmesek. Nem törődtünk a
világgal, az előítéletekkel, a szokásokkal. Sajátos kis világban éltünk,
hatalmas szivárványszín felhők ölelésében. Ő csak úgy néha, váratlanul lepett
meg egy szál virággal. A mai napig emlékszem ezekből a
rózsákból áradó tiszta szerelemre.
Kedvesem sem bajnok a virághozatal terén. Ő
inkább „lopja” őket. Nem úgy igaziból, csak kölcsönveszi, és nekem adja.
Bármerre járunk a világban, bárhol sétálunk, ő meglátja az út szélén a fűben
megbúvó kis apró vadvirágokat és nekem adja. Aztán egyik este kaptam tőle egy
szál liliomot. A színei azt súgták: fontos vagyok neki. Másnap, mikor meséltem
kolléganőimnek, ők csak legyintettek: Jaj,
drágám! - mondták. Tudod mikor hoz
egy férfi virágot a nőnek? Ha nőnap van, vagy ha valami bűne akadt.
Nem szóltam. Hiábavalónak tűnt minden érvem. Vajon
kiben van a hiba? Miért kellemetlen ma virágot adni, és miért nem tudjuk mi nők
a virágot kétkedés nélkül fogadni? Miért nem kapunk virágot? És a férfiak miért
adnak ritkán virágot? A virág csak virág, az üzenet bennünk és benne
fogalmazódik meg. Csak érezni kell és nem túlkomplikálni. Móra Ferenc írta: "a nő
addig szép, amíg szeretik..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése