2014. november 23., vasárnap

Még mindig álmaimról


Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem... Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást... Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim... Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal... És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el,ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.

 Kálnay Adél: Még mindig álmaimról




Amit szivedbe rejtesz


Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.


A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvõk s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedbõl szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!


József Attila: Amit szívedbe rejtesz 
Freud 80. születésnapjára 
1936. május