Mikor úgy 5-6 éves voltam, azt képzeltem, ha egyszer férjhez megyek, az csodaszép lesz. Lesz egy tánc, amit csak mi táncolunk. Ki is találtam, hogy mi lesz az. Az Anasztázia című meséből a Once Upon a December... És bevillant a kép, ahogy ott keringőzünk... Mert persze imádok majd vele táncolni. Ő fess férfi lesz, mint egy igazi királyfi, én meg királylány, királylány-ruhában, koronával, pont, mint Csipkerózsika, a kedvenc kihajtós mesekönyvemből. Mondtam már, hogy szép gyerekkorom volt? Csodaszép. Amolyan királylányos. No persze, csak mértékkel és javarészt a gondolataimban éltem a király udvarában, hiszen 4 fiú unokatestvér mellett előbb tanultam meg fára mászni és csúzlizni, mint babát öltöztetni.
Amikor iskolába kerültem és ráeszméltem, hogy a lányok egyáltalán nem kúsznak-másznak a bozótosban, és nem rohangálnak a kutyák után indiántollal a hajukban, hanem babáznak, és egyáltalán nem olyan a térdük, mint Európa térképe, akkor elgondolkodtam egy kicsit. Lehet, hogy én furcsa lány vagyok? Aztán, amikor Andris, az osztály szívtiprója nekem is meghúzta a copfom, megnyugodtam, hogy minden rendben, mégiscsak lány vagyok. És boldogan éltem tovább a kis álomvilágomban.
Aztán hamar rájöttem, hogy baj van az álmaimmal. Nekem onnantól volt érdekes egy mese, amikor befejeződött. Amikor Hófehérkét elvette a királyfi, és amikor Csipkerózsikát megcsókolta a herceg. Vagyis pont az, ami nincs a mesékben. Mégiscsak furcsa lány lehetek?
Teltek múltak az évek, és arra is rá kellett jönnöm, hogy az álmaim is átalakultak. Ha az esküvőre gondoltam, már nem vágytam óriási habos ruhára, sok emberre. Csak Rá. Akivel boldog vagyok. És egy eldugott, romantikus toszkán falura, a napsütésre, egy pici kápolnára és egy pergő beszédű olasz papra, aki megkérdezi si segnorita? Hát hogyne! Persze, hogy IGEN!
Aztán este együtt mulatunk a helyiekkel lent a faluban, egy zajos kiskocsmában, kézzel esszük a pizzát és hozzá grappát iszunk. Jó sokat. Most az egyszer mindent szabad. Mindent.
Tulajdonképpen nem az a lényeg, hogy hogyan, vagy hogy hol, hanem az hogy kivel. Mert nincs annál nagyobb boldogság, amikor az ember megtalálja a társában önmagát. Amikor nem kérdés a szeretet, és az, hogy együtt. Mert a szerelmet csak akkor találjuk meg, amikor mélyen szeretünk. Amikor nincs többé félelem, és megszűnnek a miértek, és a kétségek. Papírral vagy anélkül, hetedhét világra szóló meseországos lagzival, vagy pizza pörgetős tanúval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése