Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, vig halott
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ady Endre:  Elfogyni az ölelésben

Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik
(Fordította: Szabó Lőrinc)
 Fotó: Midnight in Paris

Még mindig álmaimról

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem... Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást... Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim... Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal... És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el,ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.

 Kálnay Adél: Még mindig álmaimról