A bennünk élő város

„A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy egy érzés emlékét.” A pillanat varázsát. A megfoghatatlant. Ami csak a mienk. Hogy Sydney-ben találkoztunk egy újságárussal, aki hasonlított a szomszéd srácra, és Hong Kongban egy órát vártuk a vacsorára, de közben magyarokkal találkoztunk. Madridban elsuhant mellettünk egy Ronaldo  hasonmás, de persze itthon már azt mondtuk, hogy az igazival találkoztunk. És lejártuk a lábunkat a Lambrán oda-vissza százszor, de kit érdekelt, mikor a cappuccino édesebb és habosabb volt, mint Rómában. Ó Róma! A Colosseum alatt vártuk összebújva, míg eláll az eső, és a szivárvány, mely ezer színbe öltöztette a várost, felejthetetlen maradt mindörökre. Csakúgy, mint az ébredező Velence, ahol a felkelő nappal együtt éledt újra a mesevilág.  

A csodálatosra egyszerűen nincsenek szavak. Az csak úgy van. Megtörténik, és csak meg kell élni. Lehet, hogy évek múlva már nem emlékszünk az utcákra, és a múzeumok nevére, amelyekben jártunk, de ez érzés emlékként örökre megmarad a lelkünkben.

Mert milyen is a világ? Van benne tenger, meg épületek, óriási terek, idegen emberek és furcsa szokások, távolságok és méretek, hasonlóságok és különbözőségek. De vannak színek, érzések, illatok, ízek. Tájak, amelyek megnyugvással töltenek el. Zajok és ritmusok, amelyek áthangolnak. És ott vagyunk mi, akik mindezt átéljük. Mindenki máshogy. Éppen ettől különleges, ettől csodás és felejthetetlen...

„Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.” (Az idézetek: Márai Sándortól valók) 

(Foto: Rialto bridge at night -  tipadvisor.com)

Saját termék

Van egy különleges borom, amit tudom, hogy soha nem fogok meginni. Történjen bármi, a palackban marad. Lehet, hogy idővel megromlik, zavaros lesz, de a lényegen nem változtat.  Már vagy 7 éve őrzöm, így még muzeálisnak sem mondható, de az eszmei értéke annál nagyobb, mint afféle saját produktumnak. Na jó, nyilván enyhe túlzás íze van a kijelentésnek, de évek múltával minden átértékelődik, így az igazság is más színezetet kap…

Jópár éve annak, pesti barátnőm szüretelni hívott nagyapja szőlőjébe a közel a Velencei-hegység lankáihoz. „Gyere le, jó móka lesz, legalább fecsegünk egy keveset”– hangzott az invitálás. Bár vidéki gyerek vagyok, túl számos falusi nyaraláson, rokonlátogatáson, a szüret valahogy kimaradt az életemből.

Hogy miért kellett hajnali hat órára érkezni, azt egészen addig nem értettem, míg ki nem értem a szőlőbe. Szőlő volt mindenfelé, amerre a szem ellátott: szőlő és szőlő és szőlő végeláthatatlanul. A szőlőtőkék mellett pedig minden szőlősgazda réme, egy rakás dilettáns városlakó fiatal és egy hétpróbás Nagypapa. Már az első akadályt is nehezen vettem: éhgyomorra törköly. De az a jófajta házi rettenet. Vizespohárból, mert az úgy járja. Mire a szüret került terítékre, gyakorlatilag már mindenből hármat láttam. Vigasztalt a tudat, hogy a többiek is. Nagypapa kicsit aggódott, hogy mit kezd egy fél tucat részeg városival, de megnyugtattuk, hogy a munka mindenekelőtt. No és persze a pálinka! Nem tudom mennyi csúszott le a nap során, de biztos sok, mert szerencsére jó hideg is volt, és azt a rengeteg hajlongást fájdalomcsillapító nélkül nem is bírtuk volna. Ebédre csülkös gulyást kaptunk, friss kenyérrel, és fojtásnak egy kis házi túrós rétest, hogy bírjuk a munkát. És mi bírtuk. Nagypapa irányított, mi lányok vágtuk a szőlőt, a fiúk puttonyoztak. Közben nótáztunk és ittunk. Sokat. Mert a szürethez hozzátartozik. Másnap nem éreztem a derekam a sok hajlongástól szanaszét vagdaltam az összes ujjam, zsongott a fejem. Valódi élmény volt. Nagypapának is. Éppen ezért, mikor kész lett a bor, mindannyiunknak küldött egy palackkal. Szépen felcímkézve, megírva, dátumozva. Értékesebb, mint az indiánok aranya! Kincs! Saját termék.

Párizs, a divat és a dekadencia ékköve

Párizs pont olyan, mint a foci, a politika és a marketing. Mindenki ért hozzá. Még az is, aki soha nem járt ott. Millió jelzőt akasztanak rá: a szerelem városa, a divat fővárosa, a parfümök hazája, a konyhaművészet fellegvára, festők, írók és filmesek fővárosa és sorolhatnánk napestig. Párizst mindenki ismeri, és mindenkinek van véleménye róla. Nem csoda, hiszen nap mint nap találkozhatunk vele: filmek tucatjaihoz asszisztált már a Notre Dame, a Moulin Rouge, a Louvre, az Eiffel-torony. Ismerhetjük hangulatát Toulouse-Lautrec képeiről, olvashattunk a Montmare-ról, a Szajna partról, és sokak kedvence, Luc Besson is népszerűsítette már. Vajon tényleg ismerjük Párizst? És melyik klisé igaz rá? Valóban ennyire egyszerű lenne Párizst megítélni?

(Fotó: Mathieu Bitton)

Párizs, a különc. Mindig a világ többi része előtt jár egy lépéssel. Gondoljunk csak Napóleon grandiózus Diadalívére, vagy az 1889-es világkiállításra emelt Eiffel-toronyra. A hetvenes évek végén a Beaubourg hatalmas és abszurd tömbje borzolta a kedélyeket, melyet épp a történeti városrész kellős közepébe épített. A nyolcvanas években üvegpiramis került a Louvre udvarára, és a Bastille helyén felépült a világ egyik legmodernebb operaháza. Párizs észak nyugati szélén pedig új, ultramodern üzleti negyed született, a La Défense. Franciaország szerte ismert a fővárosiak arroganciája, mely csak egy pillanatara csitul, ha az utazók franciául szólítják meg őket. Más nyelven ne is próbálkozzunk, mert csak hárítással és megvető pillantásokkal találkozunk. Mi ez ha nem decens tiltakozás a közhelyek ellen? (Párizsban amúgy a legsegítőkészebbek a turisták.)

Közhelyek ide, vagy oda, Párizs igenis a világ egyik legromantikusabb városa. A kultúra és a divat terén talán legtöbbet kínálja a világon. Párizsban csaknem 150 színház működik. A színházak színháza természetesen a XIV. Lajos által alapított Comédie Francaise, mely elsősorban hazai klasszikusokat tűz műsorára.

A divatmániásoknak pedig ott a Champs-Elyseés, telezsúfolva világmárkákkal. YSL, Channel, Prada, Cartier, Dior, Piaget, és a két örök rivális áruház a Galleries La Fayette és a Printemps. Nincs nő, aki ne akarna valami, akár egészen aprócska relikviát a legdivatosabb párizsi utcából. Az igazán romantikusoknak ajánljuk, hogy tegyenek egy kis kitérőt a híres párizsi bolhapiacon. Amiből nem is egy van a régi városrészben, hanem mindjárt három. A párizsiak rajonganak értük. Csakúgy, mint a hagyományos boltjaikért. Ebben is különcök. A legtöbb párizsi szívesebben vásárol pékségben, a sarki hentesnél, a kis sajtboltokban, csoki paradicsomokban, mint szupermarketekben. Párizs szerte millió apró, tradicionális élelmiszerboltot, 3-4 asztalos kávézót, és mini borozót találunk. Párizs megéri a pénzét!

A belváros amúgy egészen kicsi, a fontosabb helyek egymástól sétányi távolságra vannak. A főbb látnivalókat, az Eiffel-tornyot, az Arc de Triomphe-ot és a Notre-Dame-ot, a Pompidou-központot, a Louvre-t és az új Musée d'Orsayt szinte el sem téveszthetjük.

 A közlekedés nagyon jól szervezett. A 14 Metróvonal számozott, és eltérő színekkel jelölik őket. A metró teljesen behálózza Párizst. A városi legenda szerint nincs Párizsnak olyan pontja, ami messzebb lenne egy metrómegállótól 500 méternél. Párizs, a parfümváros még a metróállomásokat is illatosítja, ám ez nem mindig érezhető a metróból ki- és bejövet.
Az autók vezetői a legkisebb figyelmetlenségért is megdudálják egymást, de ez nem vezet verbális agresszióhoz, mint itthon. Parkolásnál nem sok esélyt hagynak a másiknak a könnyű kiálláshoz, így kevés a karcolás és koccanásmentes autó.

(Foto: Mathieu Bitton)
Az Eiffel-torony is a „kötelező megnézni” listán található. Mondjuk, ha akarnánk, se tudnánk elkerülni, ahhoz túl szem előtt van, és 324 méteres magasságával észrevehetetlen. A párizsiak legalább annyira büszkék rá, mint a firenzeiek Dávidjukra. A torony a legelképzelhetetlenebb formában is hazavihető. Van Eiffel-torony sajtból, csokiból, hűtőmágnesen, képeslapon, pólón, táskán és mindenféle szuveníren. Az Eiffel-tornyot évente több mint 6 millió turista látogatja meg. Ismertebb a világon, mint a Coca Cola, vagy a Nike, azzal a különbséggel, hogy míg a Nike több millió dollárt fektet reklámba, addig az Eiffel-torony hírnevét szájreklám (pletyka) öregbíti. A torony tetejéig 1665 lépcsőfok vezet, ám biztonsági okokból csak a 2. emeletig lehet felmenni, onnan lifttel juthatunk tovább. A liftek mintegy 100.000 km-t tesznek meg évente. A zökkenőmentes működésük érdekében a szerkezetet hetente kétszer állati eredetű zsírral kenik át. A tetejéről Párizs gyönyörű. Innen minden nevezetesség jól látható és tiszta időben akár 60-70 km-re is ellátni. Az Öreg Hölgynek saját rendőrsége is van, munkájukat 100 kamera segíti. Itt helyezték el azokat a műszereket is, melyek előre jelzik a város időjárását.

Az Eiffel- torony több mint 100 éves, ám ez cseppet sem látszik rajta. Egy egész brigád segít ebben, hogy a torony mindig tökéletes legyen. Hét évente átfestik, hogy megakadályozzák a  rongálódását. Persze ez sem ilyen egyszerű. Nem is lennének franciák, ha pont a kedvencükkel ne bánnának különlegesen. A festőknek le kell küzdeniük egy optikai csalódást. Ha egy színnel festenék, az az alsó részén a sötétebb háttér előtt világosabbnak, míg a fenti részen a világos égbolt előtt sötétebbnek tűnne. Ezért a tornyot három árnyalattal mázolják. Ahogy haladnak feljebb egyre világosabb színt használnak, így a torony ránézésre egyszínűnek tűnik.

Ha letudtuk a kötelező köröket, irány az éjszaka: Párizs sosem alszik. A sörözők hajnalig nyitva tartanak; táncolhatunk, kabarét látogathatunk, vagy füstös pincében dzsesszt hallgathatunk, amíg a szemeteskocsik meg nem törik a hajnali utcák csöndjét.

Ha éjszakai Párizs, akkor Moulin Rouge! Persze csak ha jó előre fogaltunk asztalt és jó mélyen belenyúlunk a zsebünkbe. A legdivatosabb szórakozóhelyek jó része a Bastille környékén, illetve a Marais-ben található. A bal parton, a Saint-Germain-des-Pres pedig inkább a jazz, a blues vagy az etno kedvelőit várja meghitt klubjaival. A belépésért általában fizetni kell, ez azonban gyakran az első ital árát is tartalmazza. A helyiek szerint egy itteni mixerfiú találta fel a Bloody Mary-t, Hemingwaynek szolgálta fel, másnaposság ellen.

Éjjel fénybe borul az Eiffel-torony is, és beragyogja a párizsi éjszakát. Szenzorok figyelik a fényviszonyokat és ennek megfelelően a műszerek kapcsolják be a 300, speciálisan a toronyhoz kifejlesztett égőt. Ezek a festékkel kölcsönhatásban úgy verik vissza a fényt, hogy arany színbe burkolják a tornyot. És még mondja valaki, hogy nem Párizs a legromantikusabb város a Földön!