Szeretlek, mert eljöttél az életembe...

"Szeretlek, mert eljöttél az életembe. Ebben benne van minden... És most együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Úgy érzem, nem tudnék élni, ha nem szeretnélek. Te vagy az éltető levegőm. (...) Ezt kezdetben nem ismeri fel az ember. Ez együtt fejlődik a szívünkkel. Meg kell hozzá nőnünk, meg kell erősödnünk... Emlékszel? Hogy szerettük egymást! És nem beszéltünk róla. Az ember gyerekes és ostoba. Aztán, egy szép napon, világos lesz minden, s az a szó kicsúszik az ember száján... Nincs más mit tennünk; szeretjük egymást, mert ez az életünk."

 Emile Zola: Mouret abbé vétke

187. oldal, Európa Könyvkiadó, 1985.
foto: ww.layoutsparks.com/

Legszebb Szindbád gondolatok

A szerelmet a földöntúlról hozza magával az ember, ezért nevezik szentnek ezt az érzelmet. Bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál a párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, akiket, a példaszó szerint, egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon. Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik.

„Lehet, hogy többé már vissza sem jövök - ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörűségedért, a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.”

- Feleljen! - mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. - Szeret?
- Nem tudom - szólalt meg a leány. - Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak.

Krúdy Gyula Szindbád

Vereség és fájdalom

Minden nőben téged kerestelek,
sokáig; lázas testeket
fűtöttem és hűtöttem; némelyik
különb volt, mint te lehetsz.
Szerettek s fájt, hogy nem te szeretsz.

Bosszút akartam állni rajtad:
megcsaltalak.
Tanultam. Néhány év alatt
minden rejtély semmibe sorvadt
s minden viszonyom fegyvergyakrolat

lett csak, s engedelmes eszközöm
a nő, fájó bravúr,
én voltam az úr
s ugy értettem a húst s törvényeit,
ahogy a gépész a gépeit.

És tetszelegtem az észben, és
mindig kevés
volt tudásom és mindig tovább
csiszoltam fegyvert s terveket,
s minden nőben téged kerestelek.

S mikor már volt mindenem, amit
akartam, pénz, erő és büszke hit,
lettem megint
gyerek, mint tiz évvel ezelőtt,
és fájt, hogy lehet szeretőd,

s mert újra éreztem, hogy nem tudom
hidegen megvívni a várt
(nem téged; itt, bennem, az ideált):
istenakaró és naiv fájdalomban
égtem magamban

s ahogy a barbár király, ki a Szent
Róma előtt már megjelent,
meghátrált tisztelettel és
uj hódolt városok ezrei
mind vereség s fájdalom volt neki:

nehéz titkom védelme alatt
visszavontam vágyó hadaimar,
s most zord hazámban elgondolkozom:
mért nem romboltam össze rettegett
és sóvárgott-gyűlölt szépségedet?


Szabó Lőrinc: Vereség és fájdalom
Fotó: www.favim.com