Eiffel párizsi tornya

A torony mindig is megosztotta a franciákat, sokan szeretik, de sokan kimondottan utálják: becenevei is ezt tükrözik, egyesek Csúfságnak hívják, mások Öreg Hölgynek. Eredetileg az 1889. évi világkiállításra készült, és a tervek szerint a kiállítás után lebontották volna. Azonban  Anno a város művészeti és irodalmi elitje ellenezte a tornyot, amit emiatt 1909-ben majdnem ledöntöttek. Csak azért menekült meg, mert az akkoriban újnak számító távíróhoz szükség volt az antennák elhelyezésére, amire a torony kiváló lehetőséget adott. A fáma szerint egy szélhámos, Victor Lastig, kétszer eladta ócskavasként. A I. világháborúban innen fogták el a rádióadásokat és fejtették kódolt üzeneteket. A második világháborúban a németek fegyvereket akartak belőle készíteni. Nevét tervezőjéről, Gustave Eiffel mérnökről kapta.

A francia köztársaság az 1789. évi forradalom 100. évfordulóján valami igazán különlegessel akarta elkápráztatni a világot. Jules Ferry kormánya úgy döntött egy világkiállítás és egy dicső emlékmű pont megfelel erre a célra, ezért 1878-ban el is kezdték a rendezvény szervezését. Már csak az emlékmű hiányzott. Egy nagyszabású pályázatot írtak ki melyen

Eiffel és két mérnöke, Émile Nouguier és Maurice Koechlin egy fémtorony ötletével indult. Elképzelésüket 1884. június 6-ig formába is öntötték Stephen Sauvestre építész együttműködésével. A meghökkentő fémtorony olyannyira elnyerte a moratórium tetszését, hogy 1886. május 1-jén Eiffel pályázatát hirdették ki győztesnek és pár hónap múlva a szerződést is megkötötték, mely szerint Eiffel zsebből megelőlegezte a 8,5 millió arany frankra becsült költségek 80%-át. A hatóságok 1890. január 1-jétől számított 20 évre engedték át részére a hasznosítás jogát, amely a határidő leteltével került Párizs városához.

Az építkezés 1887. január 28-án kezdődött el és két év alatt kellett befejezni. Hatalmas tölcséreket vájtak, majd szárítottak ki a Mars-mezőn, hogy a kőművesek hozzákezdhessenek az oszlopok alapozásához. Sokan attól tartottak, hogy a szerkezet össze fog dőlni, mivel a torony a Szajna partjára a vizes talajra épült. A vasszerkezet ugyan szilárd beton alapokon nyugszik, ám ezt az alapozást a vízszint alatt kellett elvégezni. Erre egy speciális búvárharangot építettek, ami kiszorította a vizet, így a munkások gond nélkül ki tudták termelni a földet és lehelyezni a beton alapokat, amire aztán a vas tornyot építették fel.

Az ívek – bár kevese tudják – nem esztétikai, sokkal inkább statikai szempontok alapján készültek. Az ívelt pillérek ugyanis stabilabbá tették az építményt. A torony íveit elemenként külön - külön tervezték, az elkészült darabokat pedig Eiffel öt kilométerrel távolabb lévő gyárából szállították a helyszínre. A kovácsoltvas elemeket szegecseléssel illesztették össze, ezért a gyártás során elkerülhetetlen volt a pontosság.  A biztonság kedvéért azonban egy-egy 900 tonna teherbírású hidraulikus szerkezet is került a torony lábaiba, ezekkel lett kiegyensúlyozva az épület. A 1,6 hektár alapterületű, 8600 tonna súlyú, 12 000 darabból összeállított torony magassága 326 m, első emelete 54, második emelete 115, a harmadik 274 m magasban van.

A torony építésének terve, már kihirdetésekor heves ellenkezést váltott ki. A párizsi művészek - Charles Gounod, Charles Garnier, Victorien Sardou, Ifj. Alexandre Dumas, François Coppée, Sully Prudhomme, Leconte de Lisle, Guy de Maupassant, Huysmans - fennhangon tiltakoztak az építmény ellen. Hiába. A torony rohamléptekben készült: havonta 12 méterrel lett magasabb. Az „elképesztő technikai vakmerőség, kiemelkedően gyors végrehajtás” (26 hónap) lehetővé tette, hogy két év elteltével, 1889. május 15-én felavathassák.

A nagyközönség nemcsak a kilátástól volt elragadtatva, de Eiffel mester művétől is. A világkiállítás hat hónapja alatt a torony 2 millió látogatót fogadott; sikere felülmúlt minden elképzelést.

Manapság is az egyik leglátogatottabb építményként tartják számon; évente több mint 6 millió turista látogatja meg. A turistákat 4 étterem, 8 ajándékbolt, illetve saját postahivatal is várja, ahol üdvözlő lapukat egyedi Eiffel tornyos pecséttel látják el. Az első, második és harmadik szintre felvonó vezet, de a torony csúcsára 1710 lépcsőfok megmászásával lehet feljutni. A liftek mintegy 100.000 km-t tesznek meg évente. A zökkenőmentes működésük érdekében a szerkezetet hetente kétszer állati eredetű zsírral kenik át. Az Öreg Hölgynek saját rendőrsége is van, munkájukat 100 kamera segíti. Itt helyezték el azokat a műszereket is, melyek előre jelzik a város időjárását.

Az Eiffel- torony több mint 100 éves, ám ez cseppet sem látszik rajta. Egy egész brigád segít abban, hogy a torony mindig tökéletes legyen. Hét évente átfestik, hogy megakadályozzák a rongálódását. Nem is lennének franciák, ha pont a kedvencükkel ne bánnának különlegesen. Ehhez 25 tapasztalt hegymászóra, 15 hónapra és 60 tonna festékre van szükség. A festőknek le kell küzdeniük egy optikai csalódást. Ha egy színnel festenék, az az alsó részén a sötétebb háttér előtt világosabbnak, míg a fenti részen a világos égbolt előtt sötétebbnek tűnne. Ezért a tornyot három árnyalattal mázolják. Ahogy haladnak feljebb egyre világosabb színt használnak, így a torony ránézésre egyszínűnek tűnik.

A torony minden éjszaka csodás fénybe borul, hogy beragyogja a párizsi éjszakát. A torony 300 speciálisan erre a célra kifejlesztett égőt hord magán, amik napi 260 dollár értékű áramot fogyasztanak. Ezek az égők amikor megvilágítják a tornyot, a festékkel kölcsönhatásban aranyra színezik a tornyot.

Móra Ferenc: Aranykoporsó

Az aranykoporsó egyik meghatározó olvasmányélményem. Nem volt szerelem első olvasásra. Meg kellett érnem rá. Azóta viszont elválaszthatatlanok vagyunk.

Mindössze 8 éves voltam, mikor először találkoztunk. Napközis tanítónk, az érzékeny lelkű Kati néni a könyvek nagy rajongója volt. Ő mesélt először a történetről és a két fiatal csodás-fájdalmas szerelméről. Ittam a szavait. Azonnal magam is el akartam olvasni. Nagy lendülettel fogtam neki, de már az első oldalakba beletörött fiatal öntudatom. Hogy fogok én így találkozni Titanillával és Gránátvirággal? Csalódottan csuktam be könyvet és számoltam le a mohón vágyott történettel.

Évekkel később, túl egy szívszaggató csalódáson, mély önsajnálatba burkolózva, egy mesebeli történetbe akartam fojtani érzéseim, hogy könnyebben felejtsek és egy egészen kis időre messze lehessek a valóságtól… Tizennyolc éves voltam és elkeseredett. Ekkor került újra kezembe a könyv. Na most megvagy! Szinte egy levegővel, gondolatnyi szünetet sem tartva olvastam végig. Letehetetlenül ragadt a kezemhez. Képtelen voltam akár egyetlen földi percre is elszakadni tőle. Fájt, mikor vége lett. Újra akartam. És újra és újra. Azóta megszámlálhatatlan alkalommal éltem végig az eseményeket, szinte kivétel nélkül belecsúszva az álomszép költőiséggel megrajzolt szerelmi történet és Móra képekben, kifinomult gondolatokban gazdag nyelvi világának mágiájába.

Az Aranykoporsó a 3. évszázad végén játszódik, Diocletianus udvarában. A császárnak azt jósolják az istenek, hogy fia a birodalom felvirágoztatója lesz, ha húszesztendős koráig titokban tartja kilétét. Az álmodozó ifjú, Quintipor így születése óta rabszolgaként él a császár mellett, nem is sejtve származását. Itt ismerkedik meg Galerius caesar lányával, a vad és öntörvényű, ám igéző szépségű nobilissimával, Titanillával. Alapvető két szálon fut a cselekmény, a korra oly jellemző keresztényüldözés témaköre mellett a fiatalok bontakozó szerelme szövi át a történéseket.

"A császár öregember volt, aki fiatal korában se sok időt vesztegetett a szerelemre, s egy világ feltámasztásának gondjai közt sohasem gondolt arra, hogy a szívek játékait figyelje. Mit tudhatott volna ő arról, hogy szeme láttára két ifjú szív játszik fogócskát egymással?"

Juhász Gyula írta róla: „Ha tanulni lehet nyelvet, akkor én Móra Ferenc mesteriskolájában küldeném, és pedig sürgősen és szorgalmasan ezt az új nemzedéket.”

Virágot adni nem könnyű…

Nekem szerencsém van a virágokkal. Nagyapám imádta őket. Ahogy kibújt a földből az első hóvirág, ibolya, majd a gyöngyvirág, kis csokorba kötötte és hozta: egyet édesanyámnak, egyet nekem. Innen tudtam, hogy itt a tavasz… Amióta az eszem tudom, ez így volt. Soha nem jöttem el tőle virág nélkül. Mikor már indultam, mindig kiszaladt a kiskertbe és leszedte az épp akkor nyílók közül a legszebb szálat. Bármi is legyen az, az enyém volt: bazsarózsa, liliom, tearózsa, s ha épp nem volt virág, akkor egy nagy fürt szőlő. Ő így nevelt engem kislányként is nőnek.

Életem első szerelme nem volt az a virághozós fajta. Fiatalok voltunk, ábrándosak és nagyon szerelmesek. Nem törődtünk a világgal, az előítéletekkel, a szokásokkal. Sajátos kis világban éltünk, hatalmas szivárványszín felhők ölelésében. Ő csak úgy néha, váratlanul lepett meg egy  szál virággal. A mai napig emlékszem ezekből a rózsákból áradó tiszta szerelemre.

Kedvesem sem bajnok a virághozatal terén. Ő inkább „lopja” őket. Nem úgy igaziból, csak kölcsönveszi, és nekem adja. Bármerre járunk a világban, bárhol sétálunk, ő meglátja az út szélén a fűben megbúvó kis apró vadvirágokat és nekem adja. Aztán egyik este kaptam tőle egy szál liliomot. A színei azt súgták: fontos vagyok neki. Másnap, mikor meséltem kolléganőimnek, ők csak legyintettek: Jaj, drágám! - mondták. Tudod mikor hoz egy férfi virágot a nőnek? Ha nőnap van, vagy ha valami bűne akadt.

Nem szóltam. Hiábavalónak tűnt minden érvem. Vajon kiben van a hiba? Miért kellemetlen ma virágot adni, és miért nem tudjuk mi nők a virágot kétkedés nélkül fogadni? Miért nem kapunk virágot? És a férfiak miért adnak ritkán virágot? A virág csak virág, az üzenet bennünk és benne fogalmazódik meg. Csak érezni kell és nem túlkomplikálni. Móra Ferenc írta: "a nő addig szép, amíg szeretik..."

 http://favim.com/image/452038/original/