Egyszer régen megbeszéltük, hogy találkozunk. Egyszer régen egy magasabb világban megbeszéltük, hogy megtaláljuk egymást. Jeleket raktunk egymás életébe, hogy felismerjük egymást. Ilyen jelek a mosolyod, a szemed csillogása, a kacagásod, egy érintés vagy egy szó pl. Szivárvány- ami elindítja Benned, hogy felébredj rám és megtaláljuk egymást.” thesecret.hu

 

 

Rebecca Donovan: Out of Breath - Boldogító lélegzet

 

„Ezen a nyáron újra beléd szerettem. Az ember változik. Tudom. (…) Ez csak azt jelenti, hogy újra és újra beléd fogok szeretni. Mert akármi is történjék az életünkben, amit irántad érzek, túlél mindent.”

 

Rebecca Donovan: Out of Breath - Boldogító lélegzet

 

 

Szabó Lőrinc: Szakítás

Tudod mit ? Nem védekezem .
Nincs rád időm .
Hazudj , ravaszkodj , örjöngj .
Mit tegyek ?
Átnézek rajtad , mint a levegőn.

Elég volt ennyi éven át remélni
és várni kíméletesen :
már nem kíméllek : nem is figyelek rád.
Vállallak és léted megszűntetem .

Ha barát akarsz lenni , elfogadlak ,
de kibírlak , mint bárki mást :
Úgy néztelek , mint elmúlt örömöt ,
nézlek majd , mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat ,
ma is csak a dühödnek élsz ;
nincs rád időm . Majd beszélgetünk újra ,
egyszer , talán , ha észretérsz.

A két szemed

A két szemed szeretett legtovább,
de furcsa szerelem.
A szád már néma volt,
de a szemed még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet.
De a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

Szalóki Ági. A két szemed 

"Ha meggyűlölne téged az egész világ, akkor is szeretnélek, és szeretni foglak még akkor is, amikor egyszer két nap fog sütni az égen. Bújj a föld alá, rohanj keresztül égő tűzön, én mindig követni foglak. Kölcsönös a mi szerelmünk, és nem választhat el minket senki sem. És kedvesebbek nekem a veled töltött órák, mint a túlvilág illatos mezői. Ha meggyűlölnél engem és elűznél magadtól, én akkor is tovább szeretnélek. A te képed tükröződik szemében az én gondolataimnak. És téged látlak én ébren vagy alva, mindig csak veled beszélek én. Ha egyszer meghalok, akkor ne mondd, hogy elérkezett az utolsó órám, hanem sírba tett engem hozzád való szerelmem. És legyek bármily távol tőled, mindig melletted vagyok, és szemeim csak téged látnak."

Alexandre Dumas: A jávai orvos

Photo: Ann Davlin  

Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, vig halott
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ady Endre:  Elfogyni az ölelésben

Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik
(Fordította: Szabó Lőrinc)
 Fotó: Midnight in Paris

Még mindig álmaimról

Azt álmodtam, hogy elveszítelek.

Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem... Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást... Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim... Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal... És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el,ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.

 Kálnay Adél: Még mindig álmaimról