"Az ifjúság
álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek
változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint
négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen
figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem
lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
A télbe úgy
lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A
tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kisség városiasság, s
ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás
hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és
szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül
sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk.
Mint egy
középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve
készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk,
beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk.
Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke.
Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek
ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és
rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok
csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg
napsütésben. Mindez elmúlt.
Nyarak és
telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi
élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik
reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások,
melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor
úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a
mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az
ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja
a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem
tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a
füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a
légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
A szobát
befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi
fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk."
Márai Sándor: November
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése