Velence maga a mágia.
Karnevál, Szent Márk tér, Monteverdi, galambok, vaporetto, gondola, sikátorok.
Itt élt Tiziano, Bellini, a Vendramin Calergi-palotában
lakott Richard Wagner. A sort a végtelenségig lehetne folytatni, mi mindent
jelent még e varázslatos név.
Olyan, mint valami meseváros ahol minden eltér a
megszokottól. A házak lábát a tenger mossa. Régi templomok, paloták, műemlékek
másutt is vannak, de itt minden házra kiírhatnák: műemlék. Velence 1000 évig volt
a Kelet kapuja és a mesevilág ott él a város falai között. A természet alkotta
a színteret: a lagúnák és szigeteik a jégkorszakbeli hatalmas folyam-áradatok hatására
jött létre. A letelepedők itt halászattal és só-lepárolással keresték
kenyerüket. A szigetek benépesültek, és a lagúnák rovására terjeszkedett a
város.
A velencei doge a város alapjait jelentő cölöpöket a
szemközti dalmát partokról és szigetekről (Pag, Rab, Kryk) hozatta: kivágatta
az összes fát, kopárrá igázta a területet.
Az élet színtere volt egykor ez a város, az Adria
királynőjének nevezték. Mostanság állandó életveszélynek van kitéve. Lakossága
folyton fogy: a középkorban még 250 ezer körül mozgott, mára pedig alig 60 ezer
főre apadt. Nem meglepő, hiszen a 118 kisebb-nagyobb szigetből álló, több mint
400 híddal összekötött várost állandó áradások fenyegetik. Míg a XX. század
elején, a legalacsonyabb pontján elhelyezkedő Szent Márk teret évente átlagosan
tízszer árasztotta el a tenger, addig a nyolcvanas években már negyvenszer,
napjainkban pedig átlag hatvanszor. A város állandóan süllyed: száz év alatt 23
centimétert, sőt ez még tovább nő, mintegy fél milliméterrel évente.
A város legfőbb kritikusai azzal érvelnek, hogy Velence a
nászutasok és a sznobok ömlengéseitől vált híressé, giccses, szirupos, rothadó
halszag bűze terjeng és mindenütt szeméthalmokba botlani. Nos, Velence semmivel
sem büdösebb, mint bármelyik tengerparti város, és mivel a nyári napokon
turisták ezrei özönlik el, a szemetelést is inkább rajtuk kell számon kérni.
A fő szabály: lássunk is, ne csak nézzünk! Páratlan
élményekben lesz részünk. Százféle névvel illetik az
utcákat: vannak itt campók, campiellók, callék, rupák, sottoporticok. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még az utcák nevei is
zenélnek! (Ezek az elnevezések Olaszország szerte is egyedülállóak, sehol
máshol nem találni hasonlókat.)
Velencére talán mindennél igazabb a mondás, hogy ha letérünk
a megszokott turistaútvonalakról, akkor mutatja meg igazi arcát. Való igaz,
hogy végig kell járni a főbb látnivalókat, legalább első alkalommal. Nincs
tündöklőbb látvány, mint a szent Márk tér ragyogó napsütésben, a Doge palota és
a Szent Márk templom mozaikjai is frenetikusak. Nem véletlenül tartják a világ
legszebb terének. Ma is helytáll Petrarca megállapítása „Nincsen párja az egész
földön.”
Sok turista elkerekedett szemekkel, sóhajtozva nézegeti a
Sóhajok Hídját, hogy „Ez milyen kicsi”! Való igaz, nem egy Rialto de, nem
mindig a méret a lényeg!
Az sem igaz manapság, hogy Velencében csak eltévedni lehet.
Bátran vágjunk neki a sikátoroknak, a girbe-gurba
utcácskák szövevényének: minden sarkon ott a nyíl és a felirat, ami a
központi helyek felé mutat. Az elején talán kicsit nehézkes lesz, és úgy tűnik,
egyfolytában ugyanott keringünk, de nem szabad feladni, estére mindenki
belejön. Hagyjuk, hogy hatalmába kerítsen a város! Nézzünk be a sötét
kapualjakba, bátran beszélgessünk a helyiekkel. Nagyon segítőkészek, szívesen
mesélnek az életükről. Keressük meg az átjárót a régi zsidó negyedhez, ami
olaszul ghetto, „velenceiül” meg csak gheto. A Gheto Velence egyik legszebb és
legnyugisabb része, szép kis terekkel, templomokkal, tetőteraszos
álomházacskákkal, és rengeteg sikátorral és szűk csatornákkal.
Aki teheti, menjen vissza a lagúnák városába, béreljen egy
szobát valahol a ringatózó hullámok felett, és vegye nyakába az éjszakai életet.
Mert az este ott igazán varázslatos - a
város egy része akkor éled. Mivel a város a turistákból él, ezért rengeteg
kávézó, étterem, trattoria hívogat. A pizzát pedig kötelező kipróbálni.
Garantáltan soha többet nem rendelünk itthon, hanem nekiállunk bazsalikomos -
oregánós tésztát gyúrni. Megszeretjük a grappát, és ezentúl parmezánnal
szürcsöljük az amaronét.
Felejthetetlen az
ébredező Velence. Hajnalban egyetlen pillanatra elcsendesedik minden, és csak
lassan indul az élet. Az utcák ilyenkor még kihaltak, minden zárva, csak a
Canal Grandén indul az élet, szinte észrevétlenül.
Kis hajókkal, berregő bárkákkal hozzák a városba az élelmiszereket, az újságokat,
a gyümölcsöt, a húsokat, és viszik el a zsákokba csomagolt szemetet. Ami nekik
a napi rutin, nekünk ámulat. A Rialto-híd melletti halpiaccal együtt ébred a
város. Kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő
halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömege. Aztán kinyitnak a kávézók, és
befutnak az első vaporettók, és velük az első turistacsoport. És elkezdődik egy
újabb nap.
Velencében egyébként nehéz élni, mert hiába van pénzed, csak
a vaporettókat használhatod, ha közlekedni akarsz a városban, ott pedig meg
kell küzdeni a turistaáradattal. Ennek ellenére az „őslakosok” szerint Velence
annyira szép, hogy nem lehet elhagyni.
Nem is kell nászutasnak lenni,
hogy lila ködbe kerüljünk, elég csak átvirrasztani egy éjszakát, és megnézni,
hogy milyen színekre festi a kelő nap a házakat, és a Nagy Csatornát. Nem
látták még? Pedig emiatt igazán kihagyhatatlan Velence!
Hemingway írta: „Itt kéne
élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház
valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt
olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a
Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és
jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne
nekem a háziasszonyom is.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése